trógerek

Trógerek

Trógerek

Trógerek vannak mindenhol. Láthatjuk, ha megyünk az utcán, láthatjuk, ha hallgatjuk a híreket, láthatjuk, ha nézzük a tévét, láthatjuk, ha olvassuk az újságot, ha a rendőrséget figyeljük, ha a bírósági ügyekre tekintünk, ha a parlamenti munkát követjük nyomon. Trógerek mindenütt. A trógerek országa vagyunk. Trógerek lettünk mi magunk is.

Miért van ez így? Mikor lettünk ilyenné? Így volt ez mindig? Vagy történt valami? Mi történhetett? Hogyhogy nem vettünk észre semmit? Tróger volt már Orbán is? És Antall? Horn meg Kádár? És Horthy? És József nádor meg Deák Ferenc? És Kossuth, meg Széchenyi, meg Petőfi is? És Wesselényi? Vörösmarty? II. Rákóczi Ferenc. Trógerek voltak? Mi történhetett? Mocskos kis történeteket mesélünk mindenkiről, a munkatársunkról, a szomszédról, a polgármesterről, a képviselőnkről, Orbánról és Gyurcsányról, mindenféle sztárocskákról, és élvezzük. Akárki is kerül szóba, szinte keressük benne a hibát. A rosszat. Próbáljuk trógerré tenni. Ha nem az, akkor nincs is mit mondanunk. Hallgatunk, nem jut eszünkbe semmi, üressé válik a fejünk. Miért? Vagy nem is?

De igen. Jót nem mesélünk senkiről.

Mi történik, mi történhetett? Hogyhogy nem vettünk észre semmit? Elaludtunk? Nem figyeltünk oda? Vagy nem érdekel bennünket? Nincs közünk hozzá? Nem érint minket?

De igen. Érint. Csak hát – a bizonytalanság!

Szabad nekünk gondolni valamit? Ki lehet az, akit érdekel? Hol van? – Mert itt nincs! És akivel épp most beszélgetünk: barát, vagy ellenség?

És ez is. Hogyan lett ilyenné? Egyáltalán: hogyan lett ez a kérdés?

Nehéz Dolog ez! Majd mondunk valamit, és megutálnak bennünket. Elvesztjük a barátainkat, kizárjuk magunkat valahonnan, még az állásunk is veszélybe kerül. Bezár a gyár, és ha nem is – mi röpülünk. Hallgatni arany. Csak az indulat gyűlik, a gyűlölet indul. És kivetül mindenre, a munkára, a családra, egész életünkre, minden pillanatára. Kivetül az utakra.

A szabály

Az utakra. Az autónkban urak vagyunk. Velünk az erő, és azt teszünk, amit akarunk. Hulljon a férgese! Főképp a kisebb és a gyengébb. A Daewoo legyúrja a Suzukit, a Hyundai a Daewoo-t, a Skoda a Hyundai-t. Az Octaviák mindig ott púposkodnak a belső sávban. Mindenki ott púposkodik a belső sávban! Miért? A táblára oda van írva, hogy tarts jobbra. A jobb az balra lenne? Nem. Akkor? Miért ott megy mindenki? Ha három sáv van, miért nem megy senki a szélsőben? Az M0-son előzgetnek a teherautók. És meghalnak az emberek. Akkor tehát a teherautósok abbahagyják az előzgetést? Nem. Miért?

Miért megy mindenki a belső sávban? Hát ezt már megmondtam: mert elvettek tőlünk mindent. Hogy én melyik sávban megyek? HÁT A BELSŐBEN! És mindenkit legyúrok! Baromi nagy kocsim van, tudják!

Azt mondják, tilos. De mi? Nekem a belső sávban menni? Vagy Önöknek? Ugyan! Van ott egyéb, mint a lóerők? Nincs! Akkor? Hogy a törvény? Hát nem tudjuk mi a törvényt? Dehogynem! A törvény így szól: a Mercedes parkolhat a tilosban. A Q7-es megállhat a rokkant tábla alatt. A BMW előzhet szabálytalanul. Ez a szabály, Hölgyeim, és Uraim! Ugye, Önök is tudják! Akkor én miért ne? Vagy Önök? Hát dehogynem!

És itt meg is állok! Lelkiismeret furdalás? Mi az? Benne van a törvényben? Akkor? Helyes! Teszünk mindenkire! És sokszor megússzuk. Hogy ki hozhatta ezt a szabályt? Senki! Le van ez írva valahol? Nincs. Akkor én nyilván tévedek. Sőt hazudok. Csak hát ott van a baj, hogy a szabályt mindenki ismeri! Nem? Dehogy nem! Vicces, mi?

És van még egy szabály. A rendőr büntet. Nem figyelmeztet, nem segít, nem nevel. Nem is tud. Neveletlen és ostoba. Nem figyelmeztetik, nem nevelik, nem segítik. Ezt várják el tőle: hogy büntessen. Nincs ott senki, amikor eligazítják, akinek bármi más eszébe jutna. Eszébe juthatna egyáltalán. Az egyetlen eszköz a büntetés. Az egyetlen módszer a sebességkorlátozás. Hogy mennyire idegesít mindenkit a várakozás? Hogy a legtermészetesebb dolog ilyen helyzetben a türelmetlenség? Hogy így működik az ember, Hölgyeim és Uraim, és ezen nincs semmi csodálkoznivaló? Ez kit érdekel?

A rendőr is csak ember! Persze, hogy kell neki a pénz! Hát el is fogadja! Vagy Önök még nem hallottak ilyet? Hogy az út mellett az ügyesebbek kibeszélik magukat, és előveszik a lét, amit bele kell tenni szépen a jogsiba, nehogy meglássa valaki, hogy átadjuk, hogy átveszik, és akkor nincs bünti, jól kivágtuk magunkat, röhöghetünk a markunkba, túljártunk az eszükön megint! Meg a magunkén is, de ezt csak homályosan érezzük, olyan szavak jutnának eszünkbe, amit nem nagyon mond ki senki, amik talán nincsenek is, legalábbis ebben az összefüggésben biztosan nincsenek, nem beszélt rendőrről soha Petőfi, meg Arany, és Pilinszky sem, tehát rosszul érezzük nyilván, nem volt ez más, mint a létért folytatott harc kicsinyke győzelme megint, hogy elérjük a holnapot.

Az ember tizennyolc évesen nagykorú lesz, és felelős a tetteiért. Akkor elvárhatjuk tőle, hogy felelősen viselkedjen. De ki is várja el tőle? Hát éppen azok, soha semmilyen szabályt be nem tartanak. Azok, akik meg sem alkotják azokat a törvényeket, amiket be kellene tartaniuk. Azok, akik úgy alkotják meg őket, hogy azért a maguk számára mindig kijátszhatók legyenek. Emlékeznem még az olajbotrányra? Nem. Utánanéznek? Nem. Vagy a bankár-pasira, aki az arannyal játszott? A nevére sem. És melyikre is? Nem, nem! A Surányi az a másik! Vagy a postabank! Elhiszik? De persze Önöknek és nekem be kellene tartanunk! Nem úgy, hanem a szabályt! Le van ez írva valahol? Nincs. Akkor én nyilván tévedek. Sőt hazudok. Csak hát ott van a baj, hogy a szabályt mindenki ismeri! Nem? Dehogy nem! Vicces, mi? Igen, a képviselőkre gondolok. Micsoda beszédes elnevezés! Viselik is a képüket rendületlenül.

A törvény

Ennyi. Vagy mennyi? Miért nem tartjuk be ezt az egyszerű szabályt? Megmondtam: mert másoknak sem kell. És hogyan magyarázzam el a hatéves fiamnak, hogy mi miért nem állunk oda, mikor van szabad hely, és pont az ajtóban? Igen, a rokkant-festésre. Mondjam neki, hogy én egy szarjankó vagyok, akit köt a szabály, míg másokat nem? Hát hogyan mondhatnám? Hát én vagyok neki az isten! És mi köt egy Istent? Semmi! Akkor? Hogy mások istenebbek, mint én? Mivé leszek a fiam szemében, ha ezt mondom neki? Tudják ugye? Szarjankóvá. Kedves édesapák! Szeretik önök, ha szarjankónak érzi Önöket a fiuk? Ugye, nem?

Pedig jó lenne! Jó lenne máshová állni, jó lenne rendesen viselkedni, de jó lenne! És könnyebb is, de akkor mit gondol majd rólunk a gyerek? És legfőképp: mit gondolunk mi, magunkról? Hogy a nagyobb kutyák először? Azt már nem! MI IS NAGYOBB KUTYÁK VAGYUNK! És milyen jól tudunk! És ha nem, hát akkor is azok akarunk lenni! Ezt tanítják nekünk, mind a médiumok, hát nem? A trógerek. A trógerek tanítanak bennünket.

Pénz.

Nekem van két milliárd forintom. Azaz kétezer millió. Tudom, tudom, ez ugyanaz, de Önök, Hölgyeim, és Uraim, Kedves Barátaim, Önök nem tudják. Azt tudják, hogy utálni kell, aki így szólítja Önöket, de, hogy mennyi kétezer milliárd, vagy mennyi egy billió, azt nem. Mert már az anyanyelvüket sem tudják. Már azt sem bírják. (Mi lehet az, hogy bírok valamit? Mit jelenthet?) Elárulhatom, én tudom. Elárulhatom ,aki nem tudja, az egy szarjankó. Azám!

Kétezer millió! Az havi 200.000 forintjával 10.000 havi jó fizetés. Tudom, hogy nem tudják, mennyi az, hát elárulom: 833 év munkája. 833 évig minden hónapban 200.000 forintot kell keresni egy jó kis munkahelyen, hogy meglegyen. Nem ám csak úgy megkeresni, hanem semmi evés-ivás, semmi gázszámla, meg villany, és semmi ruha, cipő, és semmi, semmi.

Hogy ezt miért nem tudták Önök is ilyen frappánsan kiszámolni? Mert bunkók tetszenek lenni. Mert rossz volt az iskola, ahová járni tetszettek. Nem tanultak. Jó esetben nem tanítottak: ez volna az Önök mentsége. Önök ott csak az időt töltötték! Ilyen egyszerű. És sem az apukájuknak, sem az anyukájuk nem tűnt fel, hogy semmit ott nem tetszenek csinálni. Mert – már megbocsássanak – ők is bunkók voltak!

De tekintsünk most el ettől a zavarba ejtő ténytől, és folytassuk kicsit tovább. Ha tehát megélhetésre is elköltenénk, mondjuk 200.000 ezret havonta, akkor soha, de soha nem jönne össze. Mert akkor 400.000-et kéne keresniük! Havonta! Nettó. Az 1666 év. Már jó, bejött a 666. de az sem baj, úgysem tudják, mi az.

Tudják, hogy mennyi 833 év? Az, az Önök összes munkaidejének legalább a harmincszorosa. De lehet, hogy negyven. Ha mondjuk, a hazát védték az elmúlt 40 évben valamikor, akkor még ötven is lehet. (Védték!) Így sem tudják, hogy mennyi, mi? Megmondom: 30-40 emberöltő. Nem fogok kitérni arra most itt, hogy mi az emberöltő. Legyen elég annyi, hogy ha volt is olyan ősük, aki már a honfoglaláskor letelepedett itt, ezen a tájon, akkor épp most lett neki kétmilliárd forintja! Ha ezer éve koplalt, és nem fizetett adót, és nem költött a megélhetésére semmit!

Na látják! Ilyen ostobák Önök, Hölgyeim, és Uraim! Ezt az egyszerű vagyongyarapítást sem tudták megejteni! Ne csodálkozzanak hát, ha a Mercedesesek simán beállnak a mozgáskorlátozottak helyére! Ők 20 év alatt összeszedték ezt a kis zsozsót. Hát, tetszik látni, ezért lehet nekik, Önöknek meg nem. Ilyen egyszerű. És ki is teremt ilyen helyzetet? Qui prodest? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Vagy trógerek? De kik lehetnek azok?

Kik azok, akiknek az a jó, hogy így érezzük magunkat? Kik lehetnek? Miért jó ez nekik? Megmondom. Mert így nincs felelősség. Semmiért.

De tolul bennünk a büszkeség, megteremtettük a XXI. századi értelmiséget! Hát, tetszik látni, ezért lehet nekik, Önöknek meg nem. Ilyen egyszerű. És ki is teremt ilyen helyzetet? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Vagy trógerek? De kik lehetnek azok?

És lehet-e, hogy mégis baj ez? Hogy nincs bennük tartás, nincs becsület, nincs semmi érték. Lehet-e, hogy nem így kéne ennek lenni?

Megnéztem az interneten, hogy M0-son, vagy M0-áson. Szerencsére semmilyen támpontot nem ád egy egyszerű rákeresés, mert mendenikből ugyanannyi van! Bevallom, igazuk van. Azért néztem meg, mert nem tudtam, hogy írjam. Rájöttem: mindegy! Egyik tizenkilenc (19), másik egy híján húsz (20). Senkinek fogalma nincs! Írják, de nem azért, mert tudják, hogy kell, mert érdekli őket, – hanem csak, mert arról akarnak írni. Hogy az M0-son ez meg az történt. És nem baj, ha rosszul. Így élünk, ebben az országban.

Bűn és nyűglődés

Nem olyan sok ország van, melynek történelmében ’89 jelent valamit. Melyekében mégis, azok többnyire Kelet-Európában helyezkednek el. Nem annyira politikailag – ma már –, hanem csak földrajzilag, Kedves Olvasóim, földrajzilag csak. Mi persze még politikailag is. Vagy Ázsiában.

De tudják-e, hogy ebben az egész nagy keleti tömbben talán csak egyetlen ország van, ahol soha, senkit meg nem neveztek, soha, senkit felelősségre nem vontak, soha, senki el nem ítéltek, azért, amit ’89 előtt tett? Nem tudták, mi? És fogadjunk, hogy ki sem tudják találni, hogy melyik lehet az az ország? Persze, hogy nem! Mert nem számít, igaz?

Pedig vártuk! Évek teltek el, amíg vártuk, legalább négy év. Az ország egyik fele várta, hogy most, most végre igazságot tesz az új hatalom, igazságot tesz a törvény, elégtételt kapnak a szenvedők, az elszenvedők, a kisemmizettek, a megalázottak. Egyre kisebb lelkesedéssel vártak, egyre nagyobb bizonytalanságban, mindig közbejött valami, sosem sikerült semmi, mindig kiderült, hogy így nem lehet, minden remény hiú remény maradt csak. S ahogy fogyott bennük a lelkesedés, úgy nőtt az ország másik felének önbizalma, kezdték úgy érezni, hogy megúszhatják, hogy nem sikerül ellenük semmi, nem sikerül elkapni őket, hogy nem lesz meg a törvény, ami negyven év után hirtelen szent lett és sérthetetlen. Hogy nem hiába keresik fel régi elvtársaikat, nem hiába súgnak össze, nem hiába próbálják kijátszani azokat, nem csap le rájuk a rendőrség, nem viszi el őket az ÁVO, hogy az tulajdonképpen még mindig az övék, s hogy talán az is marad – és az is maradt! Így nőtt meg az önbizalmuk, gyorsabban, mint bárki hitte volna, négy év alatt 15%-ról 35%-ra. És ez elég is volt!

Ott maradtak a székeikben, a lopott házaikban, a harácsolt vagyonukban, a másnaposság verejtékével megszerzett kapcsolatrendszerükben. Ott maradtak és továbbléptek, már nem húzták meg magukat, már hangosan érveltek, már tele volt velük a tévé, ahonnan soha el sem tűntek, a másikak meg, a régi-új vesztesek csak ámultak, egyre csendesebben, hogy ez meg hogy lehet! És amikor kitalálták a vagyonjegyet, akkor az valamiért nem ért semmit, akkor az valahogy nem kellett senkinek, arról hamar megtudhatta mindenki, hogy csak a baj van vele, meg a munka, a kötelesség. Még örültek is, hogy voltak olyanok balekok, akik megvették, akik adtak érte valamit, már amikor nem tűntek el fizetség nélkül, de ugyan hogyan lehetett volna a nyomukra akadni, ha a rendőrség sem tudott? Gyanús is lehetett volna, hogy mégis mind ott kötött ki, ezeknél, hogy egyre több volt nekik, hogy megvettek rajta mindent, erdőt, földet, legelőt, gulyát, minden marhát és jószágot, minden marhát és jószágot. Eszerint persze mégiscsak jók voltak valamire, valamit lehetett venni rajtuk, csak tudni kellet, hogy hol, mikor és mit, és tudták is, ők, mert ők intézték, ők tűzték ki, előre tudták, ha nem volnánk teljesen balekok, talán még arra is gondolhatnánk, hogy meg is beszélték!

Hisz addigra megint ők ültek a kormánynál, ők intézték az ügyeket, valahogy addigra meglett a törvény is, bár előbb nem bírt, és el is magyarázták nekünk a tévében, hogy minden szabályos, minden a legnagyobb rendben van. És megvették az erőműveket, megvették a villamos hálózatot, a bányákat, a gyárakat, hitelből, amit maguk szavaztak meg maguknak, maguk is ítélték oda, és vigyáztak is rá, hogy rendben menjen közöttük minden. Juszt is megvették a hántai határt, éppen Juszt vette meg, aki történetesen éppen a Keleti úr veje volt, vagy kije, aki meg pont Kisbér és környéke országgyűlési képviselője. Most is. Hogy mennyire van Hánta Kisbértől közúton? Talán hat kilométerre. Azám!

Aztán, hogy ezért-e, vagy másért, nem emlékszem, de elítélték valami csalásért, jogerősen, bírósági ítélet született, biztos valami vaj kenődött a füle mögé, de sebaj, ő lett a tévé ügyvédje, az igazság bajnoka, a gyöngék gyámolítója, és ugyan ki találhat ebben bármi kivetnivalót? Ki találhat ebben bármi kivetnivalót, amikor a miniszterelnök, akit sokan úrnak szólítanak, határokon innen és túl, csak azért úszott meg valami ügyet, mert elévült, mire a hatóság elé került. Elévült! Akkor attól még lehet úr, nem? Ki találhat ebben bármi kivetnivalót, amikor az első ember második felesége azt találta mondani, hogy az ő nagypapája éppolyan nagypapa volt, mint a többi nagypapa? Nem jutott eszébe, hogy megemlékezzen nagypapi kelletlen játszótársairól, akik úgy jártak, mint Néróéi, nem is tudták, de hirtelen az emberiség ellenségei lettek, nem gondolt arra, hogy esetleg hümmentsen egyet, esetleg bicsibocsozzon, vagy ilyesmi. Hogy talán! Meg: akkor más volt! Esetleg hogy ő, most, persze nem…

Ő, persze, most sem.

Utasítás az összes járási, megyei, városi végrehajtó bizottságnak!

A párt központi vezetősége, a kormány együtt, Budapest öntudatos munkásaival mindent megtesz, hogy a fasiszta csőcselék rablását, fosztogatását megakadályozza.

Tudjuk, hogy a végrehajtó bizottságok a párt, a kormány mögött állnak. A helyzet természetesen súlyos. Minden vezetőnek érezni kell a felelősséget. Nem kevesebbről van szó, mint a munkás-paraszt hatalom megdöntésére szervezett ellenforradalmi banditák terror cselekményeiről, rablásairól, lázító tevékenységéről.

Ebben a helyzetben elvárjuk a végrehajtó bizottságok minden tagjától, hogy községükben, városukban, megyéjükben tartsanak rendet, fegyelmet, nyugtassák meg a lakosságot, akadályozzák meg, hogy a fosztogatás kiterjedjen.

Biztosítsák városukban, községükben a normális munkát, a törvényes rendet.

Meg vagyunk győződve arról, hogy elvtársaink, a végrehajtó bizottság tagjai, akik olyan sok nehéz helyzetben megállták helyüket, most is teljes erejükkel a demokrácia, a szocializmus, a munkáshatalom, oldalán állnak, szívvel-lélekkel.

A párt, a kormány nagy erőfeszítéseket tesz. A Központi Vezetőség fontos határozatokat hozott. E határozatok nyilvánosságra hozása sajtón, rádión keresztül adott lehetőségek között sürgősen megtörténik. Ennek végrehajtására utasítom mindenütt az elvtársakat.

Még egyszer felszólítok minden elvtársat, személyes felelősséggel akadályozzák meg, hogy a rendbontás a vidéki városokban, községekben kiterjedjen, a rendzavarókat azonnal vonják felelősségre, szorosan működjenek együtt a rendőrséggel és az államvédelmi szervekkel.

A riporter meg csak mosolygott ezen, ahogy illik, hogyne mosolygott volna, nem káptalan az ő feje, hogy mindent tudjon, hogy kérdezzen esetleg vissza, hogy ö… hogy tényleg? Hogy ő tényleg olyan volt? Meg hogy nem kellene esetleg… De nem ám! Meg nem is tud semmit sem, lehet hát akár őszinte is.

Elment a kedvünk mindentől.

Amikor úgy kétezer kétszáz évvel ezelőtt a rómaiak és punok érdekei többé nem fértek meg egymás mellett, kibékíthetetlen ellentét látszott felmerülni az ő érdekeik között, akkor egy pasas a római szenátusban felállt a helyéről, és a szónoklata végén ezt találta mondani: Ceterum censeo Carthaginem (esse) delendam. Később mindegy volt az is, hogy miről beszélt éppen, az értelmiségről, az általánosításról, az elszigeteltségről, vagy az erkölcsi szigorról, az biztos, hogy ez volt az utolsó mondata. Ceterum censeo Carthaginem (esse) delendam. Nem mondom meg, hogy ez mit jelent, aki nem tudja, az ne is olvassa tovább ezeket a sorokat itten, bizonyos lehet benne, hogy nem neki íródott! Aki nem tudja, hogy ki mondta, az is tegye csak le nyugodtan.

Véletlen

Kérdezték-e már Önmaguktól, hogy lehet-e ez véletlen? Nem kérdezték. Ha kérdezték volna, akkor már válaszoltak volna! Volna is. Így kell, mondani, Hölgyeim, és Uraim, válaszoltak volna is. Persze ezt Önök nem tudják, mert nem fontos. Ma. Önöknek. Az iskolában sem tanulták. Is volna, volna is, mindegy. Pedig NEM! Nem értik, mi? Hát ez a baj! Hát ettől ilyen nyomorultak, és ettől vagyok ilyen nyomorult én is. Elragad a hév, és beletaszít az Önök nyomorúságába. Szégyellhetem magam! Meg Önöket is, Hölgyeim, és Uraim! Azám! De ki is teremt ilyen helyzetet? Qui prodest? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Meg a trógerek.

Lehet, hogy azért, mert elvettek tőlünk mindent? Zéró tolerancia. Az utakon. Az utakon? Nem. Mindenhol! Elvettek tőlünk mindent! Legfőképp az önbecsülésünket. Érdemes volna legalább kísérletet tenni arra, hogy megtudjuk, mikor is vették el? Hát, érdemes lehetne, ha tudnák, mi az az önbecsülés. De Önök nem értik, azt hiszik valami agresszív ezmiaz. Pedig nem az, de – mivel nincs köze semmiféle trógerséghez –, nem tetszenek érteni. Trógerré váltunk mindahányan.

Mikor vált trógerré Rákóczi Ferenc? Olyan érzésem van, hogy ahogy megyünk vissza az időben, egyre furcsább, aztán idegesítőbb, idegenebb és talán sértőbb ez a trógerezés. Vajon a múlt messzesége teszi? A megszépítő idő? Vagy tényleg? Már ők is? Vagy ők még nem? De most akkor? Most igen? – Igen. Most – igen!

Érzik-e már, hogy hová jutottunk? Hogy mit pedzünk itten éppen? Azám, a Tilost! Mert a jogaink, ugye, azok megvannak. De kötelesség? Kötelesség! Micsoda ordenáré szó! A jelentését azért tudjuk: ahogyan másoknak viszonyulni kell hozzánk. Ezt jelenti, megtanultuk.

Vagy nem? De már annyiszor mondták! (Mi lehet az az ordenáré?) Nekik kötelességük betartani a törvényt – nekem jogaim vannak. A törvény ezt garantálja. Ez világos. Mindenkinek, nem? Kötelesség… Mi az? Le van az írva valahol? Akkor mit akarnak ezzel? Ja, már tudom is! Adót szedni! Jövedelemadó, földadó, építményadó, telekadó, súlyadó, mittomén, milyen adó. De nekem nincs semmim! A szemetek! Franc se fizet adót! Fizet=füzet. Ugye, tudják?

Az óvodánkhoz 150 méter gyalogút vezet. Minden autó, mivel reggelente szüleik a gyerekeket hozzák, megáll a parkolóban, és besétálnak kicsik-nagyok az óvodába. Csak egy VW Tuareg hajt fel a járdára, megy el reggelente a kapuig, egy építési vállalkozóé. Ott kiszáll a gyermek, és besétál az oviba. Apuka nem száll ki. A gyermek hátrányos helyzetű. Ezt onnan tudom, hogy ő az egyetlen a csoportban, aki nem fizet az étkezésért. Azaz 0 forintot fizet, per hó. Ha nem apuka hozza a Tuareggel, akkor anyuci a Clióval. Ő mindig a parkolóban áll meg, és besétál a gyermekkel. Fukszok, vastagon. Temérdek. Az egyetlen cigány család az oviban. Kérdi a fiam, hogy mi miért nem itt állunk meg, apa? – Mert itt nem szabad állni, Kisfiam. Ide bejönni sem szabad. – De akkor Julcsiék miért itt állnak meg? – Mit kell ilyenkor mondani, Urak? Hölgyek? Akik mind, velem együtt, kívüle parkolunk? Nem szeretném én, hogy a fiam szeme láttára verjen meg egy délceg cigányember, az biztos! Gyűlik hát az indulat. Indul máris a gyűlölet. Tudom, hogy ilyesmi senkivel, rajtam kívül, elő nem fordul ebben az országban soha. Érzem is, ahogy hozom zavarba a gyerekemet… Ki is teremt ilyen helyzetet? Qui prodest? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Meg trógerek. És szarjankók. Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Gyerekek

Itt élünk tehát 13 éves lányaink között, akik máris qrvák (az internetről vettem), a drog bevételénél jobban csak a pharock (ez meg Bognár Róbert, ha nem tudnák, B.V. után,) bevételéhez értenek, amint az enyém is, úgy az Önöké. Nem az előbbi, hanem a lányaink. Elhagyták hitüket, apáik és nagyapáik hitét. Azt hiszik, hogy a szabadság az élet. Mi hitettük le velük. Mi ADTUK A SZÁJUKBA. Mert a jog az első. És a Mercedes joga mindenkit megillet, ugye? Húszéves pasikkal alszanak a saját házunkban, mert mégiscsak jobb,ha otthon csinálják, mint ha máshol. Egy reggelig tartó diszkóból érkeznek a hajnallal, ahol nyüzsögnek a dorgdílerek, számolatlanul folyik a pia, és fogy a speed. Van-e eszközünk arra, hogy távol tartsuk őket ettől? Nincs. És a társadalomnak? Annak sincs. Jogaik vannak. Kötelességeik? Dehogy! Attól megvédik őket a jogaik.

Nem írnak, nem olvasnak, számolni nem tudnak, plázába járnak és verik a pénzt, és ha nincs, akkor keresik, ahogy tudják. Úgy is. Nem járnak iskolába, verik egymást és a tanáraikat, akik persze ugyanolyan kutyaütők, pedagógus az nincs köztük egy sem, honnan is lenne! A kontraszelekcióból? Az én osztályomból, a gimnáziumit értem, csak az lett tanárképzős, aki nem fért be sehova. Tudják, miért? Mert Önök, Hölgyeim és Uraim, egyáltalán nem becsülik meg a pedagógusokat. Nem visznek nekik tojást, meg szalonnát és búzát sem, nem mennek el kapálni nekik a tagra, nem hordanak nekik tüzelőt, nem köszönnek nekik előre. Hanem berohannak az iskolába, ha panaszkodik a gyerek, ordítanak a tanárral a kisfiuk szeme láttára, az semmi, olyan szavakkal illetik őket, és épp a gyereknek, amiket én ide most le nem írok, s ha védekeznének, jól ki is pofozzák őket, persze csak a vehemensebbek. A szelídebbek a feljelentés demokratikus eszközét alkalmazzák.

És a társadalom is ugyanígy bánik velük, nem ad nekik semmit, éhbérért dolgoztatja őket, s az anyagi megsemmisítésük után aktívan dolgozik erkölcsi megsemmisítésükön is. Hogy kikén? Azokén, akik ostoba önmagunk helyett valami okosságot tudhatnának a gyerek fejébe verni! De nem! Mert a gyereknek vannak jogai. Igen! Semmivé válni, ahhoz van joguk. 13 éves kurvákká. Ez vár rájuk, a szolgaság, a kilátástalanság és a szegénység. Pontosan olyanokká lesznek, mint a tanáraik. És mint Önök, Hölgyeim és Uraim! Qui prodest? – na, az meg mi lehet már?

A frissen végzett diplomások nem értenek semmihez. A munkájukhoz, na ahhoz biztosan nem. Nem is érthetnek, olvasni sem tudnak. De egész vállalatokat irányítanak. Lapot szerkesztenek, hogy megtudjuk belőle, mi újság a szakmájukban. A világukban. Oly csúful, felületesen és igénytelenül fogalmaznak, hogy elhűl tőle az ember. Baj ez? Felfigyel rá valaki? Nem. Hogy miért? Mert akik olvassák, éppoly ostobák, tanulatlanok és tudatlanok, mint ők, akik írják. Történetesen az én gyerekeim. Meg az Önökéi. Meg én, meg Önök. Tehát nyugodtan folytatják tovább, és kijelölik a színvonalat. Fenntartják és állandósítják. Hozzászokunk. Irányítják az országot. Így. Így minket. És mi is hozzászokunk. És ki is teremt ilyen helyzetet? Qui prodest? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Vagy trógerek? De kik lehetnek azok? Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Nagyapa

Én oly szerencsés vagyok, hogy ismertem a nagyapámat. Hogy ez miért szerencse? Mert 1907-ben született. Hogy ez fontos-e? Nagyon! Tudják, miért? Mert nem 1945-ben született. És azt tudják, hány nagypapa született 1945-ben, és akkortájt? Rengeteg! Akkor én most mindet becsmérelem majd? Sajnos igen. Akkor nekem pont abban az időben született az apám? Sajnos igen. Akkor, hogy őt is becsmérelem-e? Ebből a távolságból, hát… igen. Mit tehetnék mást! Mit tehetne Esterházy is?

Az én nagyapám maga-ura paraszt volt. Tudják, mit jelent ez? Tudom, tudom, a parasztot, azt értik: a becsmérlés maga. Lelkük rajta!

Az én nagyapám viszont, felelős ember volt. Nem úgy, mint Önök.

Felet a tetteiért, felet a családjáért, felelt az életéért. Minden évben és minden nap. Ha éhezett a gyereke, az ő baja volt. Ha beteg lett, az ő baja volt. Ha meghalt, az is. Ha felnőtt, az is. Ha elvesztette a földjét, az is. Ha földönfutó lett, az is.

Nem gondolt arra soha, hogy ezért valaki más volna a hibás. És hogy valaki más tehet róla. És hogy akkor most el kéne kiáltania magát, hogy segítsen az állam! Álmában sem jutott eszébe!

De nem ám! Dolgozott, mint ahogy én azt el sem tudom képzelni. Ne nyugodjanak meg túlságosan, Önök sem tudják elképzelni! Túrta a földjét látástól vakulásig. Télen, amikor nem volt más dolga, az uraság erdejében dolgozott. A grófot gróf úrnak szólította, és a grófnét grófnének. És keresett pénzt. Keveset? Igen. Két pengőt egy nap. Tudják, miért? Mert naponta négy méter fát vágott össze a társával. Nem tudják, mi, hogy mennyi egy méter fa? Nézzenek utána! Nem tudják, mi, hogy mennyi lehetett az a két pengő? Persze, hogy nem! Nézzenek utána! Tudnak bármit is, az RTL műsorán kívül? Nem. Elég kevés, de fontos volt neki mégis, hogy keressen. Akárhogy is. Azt gondolta, hogy ezzel tesz a családjáért.

Hát akárhogy is de keresett! És eltartotta a családját. És felnevelte a gyerekeit. Azért keresett, hogy a gyerekei diplomát szerezzenek. És – szereztek is! Dolgozott, amennyit kellett. Eladta a földet, ha kellett. És tojást küldött a városba, hogy a leánya eladhassa, mert a pénz nem ért semmit. Az elolvadt volna a városig, mikor a tojás kitartott.

Soha nem csinált semmit, ami törvénybe ütközött volna. Mégse tudták soha elkapni. Pedig megpróbálták! 56 után az erdőben aludt, hetekig. Nem mert hazamenni, Hölgyeim, és Uraim! Ne higgyék, hogy csinált valamit! Nem csinált semmit! Azért volt, aki megpróbálta, de túljárt az eszükön.

És még egyetlen kérdést. Mit gondolnak, boldogtalan volt az én nagyapám? Megmondom. Nem! Boldog ember volt. Elégedett. Nyolcvannyolc éves korában halt meg, és nem félt. A felesége után ment. Tudta, igazi támaszt talál majd ott, a túlodalon. Kicsit morgolódott csak, a fájdalom miatt. De nem bánta. El volt készülve, Hölgyeim, és Uraim. Azám! Egy maga-ura paraszt. Négy elemivel. Azám! És ha erre gondolok, meg vagyok rendülve.

Hogy ilyen szerencsés lehetek. És azok, akik ugyanilyen szerencsések, értik, amit mondok. A többiek meg értik a parasztot. Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Értelmiség

Nem írt róla cikket senki. Nem is hiányzik, nekünk, mert mi ismertük. De Önöknek hiányzik nagyon! Nem csalt és nem hazudott. A felesége sem. Minden vasárnap templomba járt, és rühellte, ha nem tudott elmenni. Szombaton fürdött és beretválkozott. Szijjon fente a kést. Így, szijjon. Megtanított rá. Mert ki menne koszosan a templomba? Egyáltalán, ki menne templomba, amikor a vallás a gyengék ópiuma? Ki is mondata ezt? Fogadjunk, hogy ezt sem tudják?

Nem írt róla cikket senki. Ezeket a firkászokat (a.m. újságíró) persze nem is igen szívelte volna. Ám nem lett volna velük tiszteletlen. Sose volt tiszteletlen. Nem volt rá szüksége, mint nekem, vagy Havas Henriknek. Ordít belőle a proli. Nem nagyapámból, ő sose volt az. Nem vált azzá. Nem mondom meg, mi a proli, ő tudja. Föl is b… háborítja, így leírva. Ő, Hölgyeim és Uraim, egy médiaszakember. Olyan, mint a média maga. Benne testesül meg a kultúra, ahogyan hanyatlik. Nem Havas, a kultúra. Havas emelkedik, a média hanyatlik. Szerintem büszke lehet magára, most olvastam, hogy a nagy Ő, mennyire fölnéz rá! És az azért már igen! Végtére is, hogy egy ilyen ostoba véglény felnézzen az emberre, az azért már valami! Nem mondom, hogy nem kívánatos, de akinek helyén van az esze, az helyére tudja tenni a dolgot. Értelmiségiek a mai Magyarországon. Meghatározzák hétköznapjainkat. Tudatunkat, tudatosságunkat, ítélőképességünket.

Mint Hajós Andris is. Amikor azt mondja, hogy micsoda felháborító, hogy annyi rendes, dolgát végző ember miért is határolódna el a veszprémi gyilkosoktól! Juci meg, a mi Jucink, fölsóhajt, hogy de jó Andriskám, hogy Te ilyen okos vagy, hogy így rányitod a szememet a szemetek érvelésének erre a szörnyű csapdájára! Tudtam én, hogy valami baj van itt!

Hát épp hogy el nem nevetem magam! Hogy ez a Juci! Hogy pont akkor sóhajt ilyeneket, amikor kell! Meg az Andris is pont akkor mondja! Szégyellhetné magát a Pista is, a mi Pistánk, hogy pont őt ajánlotta be ide, amikor az a kényes ízlése már nem bírta a műsort! Hogy ez az elhatárolósdi is ilyen frappánsan, pont jókor hangzik itt el! És nem máskor, amikor mások, másokat szólítanak fel, hogy határolódjanak el! Akkor persze nem voltak rendes emberek, akik! Hogy is lettek volna, pont akkor! Ki a fenének jutna ilyen eszébe, pont az elhatárolódás idején! Hogy hány ilyen lehetett az elmúlt öt évben? Nem! Az elmúlt húsz évben, mert a taxisblokáddal kezdődött.

Természetesen nem volt ilyen. Nem lehetett, minden más véleménytől el kell határolódnunk! És milyen nagyszerű, hogy a tapsgép is pont akkor, éppen abban a pillanatban parancsolja a tenyerek összecsattintását! Ez azért már valami!

Hogy mi? Média, ma, Magyarországon.

Most hallom, hogy a szépszavú Hillerék háza táján is eltapsoltak kb. hatmilliárdot. Tudják, mennyi kisközségi iskola fenntartására elég az egy évre? Százötvenére! De azokat becsukták, mert nem kellenek. Talán épp százötvenet. Tapsolni, azt kell. Tapsolni és eltapsolni. Pont jókor persze, amikor a tapsgép jelez. Akkor persze nem határolódott el senki, senkitől. Ez a mai magyar média. Ezt élvezzük minden nap.

Hanyatlás

Veszélyben van az én hazám. Ma már nem az a kérdés, hogy milyen, hogy hány tenger hullámai nyaldossák a partjait, vagy hogy miféle népek lakják. Mert bajban van az én hazám a határon belül és kívül is. Szerkezetének eresztékei recsegnek-ropognak, eltűnik az 1000 éves rendszer, tíz falu nem épít templomot, helyette bezárja az iskoláit, a kispostát, holnap már a hivatalt is, holnapután pedig a vonat meg a busz sem jön többé.

Egen. Ezt egy Pálffy nevű pasi mondta, amikor egyszer nem tudott időben kijózanodni. A nagybátyja nem mondott volna ilyet még akkor sem, ha álmából verik fel, de ő, akkor egyszer, nem volt elég óvatos. El is tűnt egyszer s mindenkorra.

És igaza lett! A falvakban megszűnik a posta, az iskola, a templom, a bolt is busszal jár, hetente kétszer. Nálunk. És vetetlen a határ, vágatlan az erdő, kaszálatlan az árok. Tudták Önök, hogy ha van 1 ha földjük, akkor azután vízdíjat kell fizetni? Nem mi? Azt sem tudják, mi az a ha ott! Értem én! Persze, csak itt. Ausztriában, ahol azok élnek, akik zsebszerződéssel megvették a fél országot, – nem az övéket, a miénket! – ott persze van posta, meg bolt és templom is, és kaszálják az árokpartot, számolják a hektárokat. Minden euró után, amit megtermelnek, kapnak még egyet! Hogy hogyan lehet ez? Hát úgy, hogy ott nem lopják el a támogatást. (A Hillerék is valami támogatást fújtak meg, oktatásit, amitől – elvileg – okosabbak lehettünk volna.). És nem mennek munkanélkülinek a városba az emberek, nincs rendetlenség, nincs szemét mindenütt, nem várják a segélyt, és nem kell azon tanakodniuk, hogy leírhatják-e, hogy az ellustult, henyéléshez szokott, a semmittevésben létező százezrek alkalmatlanok az európai létre, akármi legyen is az. Nem kell nekik megsérteni senki méltóságát, mert nincsenek olyanok, akiket e kijelentés sérthetne! Mert ott működik az állam, és megvédi a polgárait! Mert labancok azok most is, és megvédik magukat! Jaj, csak mi nem vagyunk már kurucok, csak mi nem vagyunk már kurucok!

Így hanyatlunk a semmibe, így foszlik semmivé a kultúra, amiről még néhány évtizede is olyan szépen tudtak írni a nálunk utazók, semmivé lesz a nyelvünk, amiről olyan szépeket mondtak Goethe és Shakespeare honfitársai.

Eltemetnek minket lassan, és a média és az értelmiség viccel, vihog, heherészik, az értelmiség, ami nem tehet semmiről, nem is érti, miről tehetne, azt sem érti, hogy egyáltalán mi az az értelmiség. Nem értik, mire jó a nyelv, mire való a hagyomány, miért kellene tisztelnünk Vörösmarty Mihályt és Ady Endrét, hogyan szólhatnának bele az életünkbe, fogalmuk sincs, hogy mi volna a feladatuk, hogy mivel tartoznak azoknak, akik megőrizték életelemüket, anyáik nyelvét – nekik. Esterházy sem érti, úr az pedig tényleg, úr a tahók és trógerek között. Érezni rajta, már így, kétgenerációnyi értelmiségi lét után is, azt a fényévnyi előnyt, azt a hallatlan tudást, azt a mérhetetlen tapasztalatot, amiért ő – nem tartozik nekünk semmivel. Széchenyi még tartozott, de ő már nem. Nem pártol már bennünket. Elfelejtette, hogy mivel tartozik nekünk. Elfelejtette ezt a semmit. Ha tudta egyáltalán. Most mondtam, nem tartozik semmivel. Bírál és megvet bennünket. Mint a magyar média, melynek része. Gróf volt, de herceg lett. Herceg. Nem is rokona Jánosnak. Én meg nem is mondom meg, kicsoda Esterházy János. Ő meg nem érez közösséget vele. Elmúltak már azok az idők.

És ha erre gondolok, meg vagyok rendülve. Hogy ilyen szerencsés lehetek. És azok, akik ugyanilyen szerencsések, értik, amit mondok. A többiek meg értik a parasztot. Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Általánosítás

Amikor ezt a dolgozatot írom, nem tudok elvonatkoztatni ez emberi léttől. Hogy így működik az ember, Hölgyeim és Uraim, és ezen nincs semmi csodálkoznivaló! És ki kell ábrándítsam önöket: Önök is így működnek, nem csak én. Még Havas és Esterházy urak is így működnek. A proli és az arisztokrata. Általánosítanak. Háromévesen megpróbáljuk elvenni a fivérünktől a kiskutyáját. És harmadszorra, harmadik kísérletre ráébredünk a törvényre. Megnézzük, hogy mi történik, ha bedobunk a vízbe egy követ. Egy borostyán darabot. Egy fát, vagy egy darab viaszt. És akkor rájövünk, rájöhetünk a törvényre! Megtapasztaljuk, hogy milyen érzés, ha pendelyben állunk ki az erkélyre decemberben, májusban és augusztusban. És megint, Hölgyeim és Uraim, rájöhetünk a törvényre!

Tudják, hogy hogyan? Általánosítunk! Az egész tudomány, az egész világ, az egész életünk erre épül: általánosítunk, és megállapítunk. És működik! Azám! És működött mindig is, legalább ötezer éve megélünk belőle. Elég, ha a csillagokat… Működik, mindig is működött. Egy egész civilizációt fel tudtunk építeni belőle. Ha felfelé lőjük el, messzebbre száll a nyíl. Ha szíven szúrjuk a barátunkat, nem szenved sokat. Ha meg ügyesen toljuk belé a szöget, vagy a karót, akkor igen. Amikor ezt a dolgozatot írom, nem tudok elvonatkoztatni ez emberi léttől. Hogy így működik az ember, Hölgyeim és Uraim, nincs azon semmi csodálkoznivaló! Így működök én is. Nem is szeretném most gyorsan kitalálni, hogy nem.

Elfogadom, hogy ember vagyok, és megpróbálok alkalmazkodni ezekhez a törvényszerűségekhez. Nem is. Szívesen alkalmazkodok hozzájuk. Ha nem ezt tenném, elveszteném a támaszokat, a tájékozódási pontokat, és a sarokköveket. És ki kell ábrándítanom Önöket: Önök is így működnek, Hölgyeim és Uraim! Tudják, ezért vannak zavarban, amikor egyesek Önökre pirítanak, hogy ezt így nem lehet. Vagyis nem tudják, de ezért. A németek szorgalmasak és fantáziátlanok. Az olaszok jó szeretők. A magyarok okosak és talpraesettek (voltak). A víz felülről fagy be. A kő lefelé esik. És értjük a dolgokat.

De a cigányok nem lusták, a homoszexuálisok nem furcsák, és akik mindenkivel lefekszenek, nem kurvák. Milyen érdekes! Eddig azok voltak, de mostmár: nem! Nahát! Így volt tízezer évig, de most valahogy más lett.

"Próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet a hétköznapi élet egy olyan társadalomban, ahol senki sem tud semmit a történelemről. A képzelet összezavarodik, hiszen egy társadalom csak saját történelmének ismeretén keresztül ismerheti saját magát. Ahogy egy emlék és önismeret nélküli ember gyökértelen ember, úgy egy emlék (vagy még pontosabban emlékezet) és önismeret nélküli társadalom gyökértelen társadalom."

Hát ez meg mi a fene? Ki a fene ír ilyen hülyeségeket? Most akkor általánosíthatunk, vagy nem? Ha eddig működött, most miért nem? Feltették már maguknak ezt a kérdést? Nem? Miért? Miért van ez így? Mikor lettünk ilyenné? Így volt ez mindig? Vagy történt valami? Mi történhetett? Hogyhogy nem vettünk észre semmit? És ki is teremt ilyen helyzetet? Qui prodest? Tolul fel bennem a gondolat, de már hessentem is el. Ebben az országban demokrácia honol! Vagy trógerek? De kik lehetnek azok? Ceterum censeo Carthaginem esse delendam.

Történelem

Nyelvünk különös, archaikus, megismételhetetlen. A magyar nyelv. Nincs több ilyen a világon, vagy legalábbis nem sok van. Amit ezer éve leírtak a halotti beszédben, értjük. Ha tudnánk használni eredeti írásmódunkat, amit sajnálatosan elvett tőlünk a történelem, még jobban értenénk, még pontosabb volna az egyezés. Az angol ajkúak már az ő Shakespeare-jüket sem értik.

"Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit."

Tudom jól, hogy nem tudják, ki mondhatott ilyeneket! George Bernard Shaw mondott ilyeneket. Tudom jól, hogy nem tudják, ki lehet az. De ez Önöknek nem is fontos. Nem is tudom, minek másoltam ide.

Ha megőriztük volna szókincsünket, Arany szókincsét, talán egyszerűbb volna a helyzet. De nem őriztük meg. Néha még nekem is nehéz olvasni, nincsenek meg a szavak, hiányzik a német, a latin, az olasz. Esterházy persze érti, de neki ez természetes, semennyire nem hálás érte, nem érzi, hogy köszönettel tartozna, nem érez ettől semmiféle közösséget velünk. Nem akar megtanítani minket is, hogy értsük, gondunk a bajunk! Azt hajtogatja, hogy átalánosítani bűn. Azt persze nem mondja meg, hogy honnantól kezdve, hogy miről fogva, mióta és miért, azt sugallja, hogy ezt nekünk tudnunk kéne! De nem tudjuk, és Ő nem segít!

Tudjuk, hogy hol természetes (matematika, – ismeri Ő jól az iskolából), de nem tudjuk, hogy meddig! Talán Ő tudná, és Havas természetesen nem, de nem segít mégse. Nem fontos neki, nyilván nem tudta még elkapni szarva közt a tőgyit. Azt az arisztokratáját! (Hogy szereti az édesapját, azt, természetesen, értjük, és megbocsátunk neki. A papának természetesen nem, de bánata őszintesége lefegyverez bennünket. – Ez viszont csak növeli tartozását.)

Nem is igazodik el senki semmin. Azon nincs mit csodálkozni, hogy Gyurcsány, Veres és Hiller nem értenek semmit, így csak szajkózzák a misét, mondják a latint, bár nem értik, de hát Ők nincsenek is. Mi meg nem tudunk egyetlen nyelvet sem. Nem értünk meg senkit a határon túl, és immár száz éve csak közeledik, húzódik ránk ez a határ. El vagyunk szigetelve. Nincs semmi tapasztalatunk. Hogy honnan lehetne megtudni, hogyan kéne rájönni? Nem tudunk ellesni semmit másoktól, ahhoz érteni kéne, mit is mondanak. Mi meg nem értjük. Negyven évig felmentett bennünket, a kényszer, – bár jártuk az iskolát, de most mi? Semmi!

Negyven évig mindig mást választottak. Sose azt, akit kellett volna, mindig azt, aki hajlandó volt. Mindenre. Sőt kapható. Ha valaki tudott valamit, elkaszálták. Ha valaki akart valamit, ellehetetlenítették. Ha valaki tett valamit, azt eltették. Dúlt, dívott, tarolt a kontraszelekció. Az számított, az érvényesült, az került előbbre, aki megtagadott mindent. Nem kellett senki, aki tudott valamit, aki vitte valamire, aki tervezett és tett. Az kellett, aki gyűlölt, aki ártott, aki tönkretett. Mindent. Ha valaki fenn tudott tartani egy malmot, ha valaki képes volt fenntartani magát, túlélni egy válságot, ha valaki előbbre jutott a munkájával, azt kinézték, kivették, kiirtották. Ez volt az előző rendszer legnagyobb bűne. Hogy minden önálló gondolatot csírájában elölt. Hogy a döntést az irigyek, a semmirekellők, a dühös senkik kezébe adta, mert így könnyű volt nekik. Az árulás, a cserbenhagyás, a becsapás országa lettünk, ahol nem volt helye a becsületnek. Nincs most se. A szarjankók földje. A tanácsköztársaságiaké. Megtanultuk, hogy nem tehetünk semmit, mert aki tesz, az halálfia. Aki meg hallgat, az megél. És felnő a gyereke, és iskolába kerül, és parancsolni fog. Csak akkor tudod, hogy mit kell tenned, ha vagy már fejlődésed plusz-mínusz fokán. Mondta a világnézet tanárom, szegény. Ő kiemelt káder volt. És erre tanították meg. Erre tudták csak megtanítani. Amikor ’76 és ’80 között gimibe jártam, ez volt a szabály. Neki írt heti jelentést Ozmund. Most is ez a szabály. Felnőttünk és semmirekellők lettünk. Ők meg – kénytelen-kelletlen –, megtanultak irányítani bennünket, a tízmillió birkát.

És felnőttek az ő gyerekeik is, de nem tanultak meg irányítani senkit sem. Hogy mit tanultak meg egyáltalán? Hazudni, becsapni és félrevezetni. Persze apuék nekik játszották át a hatalmat, de a gyerkőcök befürödtek. Azt hitték, hogy a hazugság, a becsapás és a félrevezetés az élet forsza. Azt hitték, hogy rájöttek a forszára. Jöjjön a forszomra! (E) De nem! Mikor apuciék magukra hagyták őket a NAGYKUTYÁK között, elbuktak. Eltoltak mindent, mert azok a kutyusok, akikkel tárgyalniuk kellett, átláttak a szitán! Mára bele is veszekedtünk. Így ment ez. És így megy ma is. És fájni fog, mint már tudják.

Ez a kontraszelekció negyven év alatt ellehetetlenített, elhallgattatott és megölt mindenkit, aki akart valamit. De megtartott mindenkit, aki kifigyelt, feljelentett, megtámadott. Ez volt a rendszer működésének alapja. Mi meg megjuhászodva hagytuk – és belehalunk.

Nem is igazodik el senki semmin. Nem értünk semmit, csak menekülünk. Jó esetben a táncba, a sportba, a fitnessbe, általában az alkoholba, rosszabban a misztikumba. Új vallásokat találunk ki magunknak, amit jótékony hunyorítással néz el a hatalom, az mindenki magánügye. Egyetlen közös vonásuk, hogy nem követelnek semmit. Semmit, amit lelkünkből kéne adnunk. Legfeljebb pénzt. Nem pénzt is, hanem legfeljebb pénzt. És mert tudatták velünk, hogy más nem számít, azt fontosnak érezzük. Hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy az: valódi áldozat. Így aztán fogyunk és veszünk, nem vagyunk fontosak senkinek, legfőképp magunknak nem. Misztika, ezotéria, ezoterika, orkok, csillagkapu. Itt tartunk. Csak az a jó, ami alátámasztja a hülyeségünket.

Elmennek az értelmiségiek. Évente ezer orvos áll odébb, akiket még mindig a mi pénzünkön képeztek kelendő árucikké, de nem kaptak azok mégse semmit. Nem kaptunk persze mi sem, nem is kaphattunk. Nincs már arcunk sem, amivel kérhetnénk. Nincs már fogalmunk sem, hogy mit is akarunk kérni. Ők meg nem is adják meg nekünk. Nem is akarják.

Minde